Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy két és fél hetet tölthettem mosolyországban, azaz Thaiföldön. Annak ellenére, hogy sok embernek Thaiföldről elsősorban nem az étkezés jut eszébe, szeretném leszögezni, hogy blogunk továbbra is gasztro témájú, így ebben a bejegyzésben is ezen szegmensét vizsgálom csak a kintlétünknek, bocs fiúk…
Thaiföldön alapvetően háromféleképpen lehet ételhez jutni: boltban, utcai sütögetősnél és étteremben. A boltban csak csomagolt szendvicseket, illetve csomagolt melegszendvicseket lehet kapni, ami reggelihez elmegy, de azért több napot nehéz ezzel túlélni, úgyhogy aki retteg a thai kajától és bolti szendvicseken tervezi a túlélést, az számoljon azzal, hogy cukormérgezésben meghal. Ha valaki nem értette az előző mondatot, az csináljon egy screenshot-ot az arcáról, hogy átélje azt az értetlen bamba képet, amit én vágtam a szendvicsekbe harapáskor. Édes. Cukros. Sokat agyaltunk, míg végül annyira jutottunk, hogy itt nagy a hőség, sok folyadékra van szükségük és a só folyadékot von el a szervezettől, ergo nem sóznak semmit. De hogy ettől még miért kell édesíteni… mindegy, reggelinek oké, déltől más kaja után kell nézni.
Sorrendben az éttermet veszem második helyre, hiszen kronológiailag így helyes, ráadásul a legizgisebbet mindig a végére kell hagyni. A helyiek egyöntetű iránymutatása alapján úgy döntöttünk, hogy étteremben fogunk enni, amikor csak megtehetjük, hiszen túl azon, hogy nagyon olcsó, még a mindig vidám thaiok is tudtunkra adták, hogy hát bizony, amit az utcán sütögetnek, az nem mindig frankó. 
Az éttermek kínálatában szinte nincs különbség. Szerintem van egy étlapügyi minisztérium, akik minden évben kiadják az aktuális listát és azt kell kínálni. Nem arról van szó, hogy szegényes volt, csak egyforma. Itt kell beszúrnom – a bekezdésben a más érdeklődési kör miatt elhajtott fiúk figyelmeztetésére –, hogy nem minden arany, ami fénylik. Minden étteremben nagyon kedves, udvarias fogadtatásban volt részünk, a pincérek mosolyognak, kihúzzák a székünket az asztalnál, de amikor megszólalnak, némelyik hangja mélyebb, mint Lukács Lacié a Tankcsapdából, ami több mint gyanús, úgyhogy csak óvatosan a flörtölésekkel.
Italnak általában különböző gyümölcs shake-eket ittunk, melyeket minden kétséget kizáróan zseniálisan csinálnak. Mind ízre, mind küllemre, mind mennyiségre tökéletes és remekül passzol a hőséghez és a 300%-os páratartalomhoz.  Mindehhez általában Pazar kilátás társult, így nem volt nehéz megvárni az amúgy is gyorsan készülő fő fogásokat.
Ha már az italokról van szó, még idenyesek egy képet, ami útszéli szomjoltások során gyakran előfordul. Az üveg visszaváltható, úgyhogy a biztonság kedvéért már ide sem adják, ráadásul a zacskóba belefér a jég is.
Íme pedig, a fogások szentháromsága, melyek az ételek alap elkészítési módját adják: feldarabolt húsok és zöldségek sok lében, feldarabolt húsok és zöldségek taknyos lében és feldarabolt húsok és zöldségek szárazon. Ez az alap. Mindegyik mellé természetesen jön a rizs. Külön tányéron, mert arra annyira büszkék, hogy naná, hogy külön tálat érdemel. Illetve a szentháromságon belül lehet finomhangolni, hogy milyen hússal, mennyire csípősen, milyen fűszerezéssel kérjük.
Néhány dolog azért nehézséget jelent. Ilyen például az a nyelv, amit ők ugyan angolnak neveznek, de maradjunk annyiban, hogy erős thai-szólással beszélnek angolul… muhaha. Ennek következménye, hogy néha mást kapsz, mint amit kértél. A másik nehéz dolog, hogy csak villát, kanalat és evőpálcát hoznak, használati utasítást viszont nem. Náluk valószínűleg a kandikamerás műsorok alapanyagát a turisták étkezési mutatványai alkotják, melyből mi is jókora részt vettünk ki. Nem tűnik bonyolultnak a dolog, de higgyétek el, nem triviális.
Az ételekre visszatérve, arról a csodás rizsről, melyre olyan büszkék, mint a magyarok a 6:3-ra, hadd írjak néhány szót. Itthon egy ilyen tál rizst valószínűleg azonnal küldenénk vissza a konyhára. Az úgy már lejött az eddigiekből is, hogy SÓ NINCS. Az állaga pedig jó szottyos, hogy ugye a pálcával, vagy a villával, vagy a kanállal, vagy ezek valamilyen kombinációjával nagyobb darabokat tudjanak a szájukba venni. Magyarul kihoznak egy eláztatott íztelen cuccot, ami a nemzeti büszkeség. (Kicsit túlzásba estem most, mert meg lehet enni, sőt, ha jól eláztatjuk a többi cuccal, akkor finom is, de önmagában a rizsre nem tudom, miért kell ilyen büszkének lenni.)
Habár még messze vagyunk az összhatástól, de hátha valaki mondjuk holnap reggel indul oda, elárulom, hogy heppiend lesz a vége, nem kell izgulni, de most, az előjáték végén beiktatok egy reklámszünetet, a húsokról, az ízekről és az utcai sütögetősökről a második felvonásban olvashattok. Nemsokára jelentkezem.