Kifejezetten meglepett, mikor az eligazítás során megkapott, az etterem.hu legrosszabb pontszámaival bíró éttermek tízes listáján feltűnt egy pizzéria is. Nagy junk food rajongó vagyok, betegesen vonzódom minden ételhez, amit aluljáróban is kapni. Próbáltam már a Boráros tér – mediterrán nemzetek örök barátságát előremozdító - „gíroszos” pizzáját is, és ugyan nem tartozik a kedvenceim közé, de egynek elment. És az urbán közmondás szerint: a pizza kicsit akkor is jó, ha nem. Szóval nem értem, hogyan csúszhatott be egy pizzéria a tíz legrosszabb étterem közé.
Valójában a pizzéria intézményét sem igazán értem. Vállalva a pizzakedvelő gasztrosznobok köveit, nálam a pizza csak B-tervként jöhet szóba, házhoz szállítva. Nem hiszem, hogy elsétálnék egy pizzériába, egyszerűbb rendelni. Ha éppen nincs kedvünk főzni, rendelünk egy pizzát. Ha valamelyik ismerősünk főz, mindig akad valaki, aki magát humorosnak tartva megjegyzi, hogy még mindig rendelhetünk pizzát. Házibulik hajnalán az üres hűtő előtt állva pizzát rendelünk. (És ha már itt tartunk, nyolc évvel megkésve, de szeretnék bocsánatot kérni a diszpécsertől, aki felvette spicces és dadogós haverunk rendelését. Viccesnek hittük, ahogy húsz percig évődik, hogy sasasasasajtos vagy lelelelegyen inkább sososososonkás. Nem volt vicces. Azt hittük, de nem. Kicsit azért nevettünk. Sajnálom.) 
Nincs is annál jobb, mint ha a pizza házhoz jön. Másnaposan pizzát rendelni, boxeralsóban átvenni, és az ágyban megenni. Keresztapa-maraton szünetében a futárra várni. Egyáltalán bármilyen filmezős maraton elképzelhetetlen doboz felett elmajszolt pizzák nélkül. Olyan jóleső, cinkos igénytelenség ez, mint mikor egy nő nem festi ki a körmét. Vagyis gondolom, ilyesmit érezhetnek a nők. És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobb gyönyörről, amit a Krúdy-féle álmoskönyv is említ, vagyis „Hűtőben maradék pizzát találni: váratlan jószerencse”. 
Van még egy csodálatos dolog a pizzában, mégpedig az, hogy a tészta bármit elbír. A kreativitás új horizontjai nyílnak meg, ha valaki egy üres pizzatésztára néz. Mint festőnek a fehér vászon. És ha beindul a képzelet, akkor aztán jön minden; juhtúró, csülök, gyöngyhagyma, papaya, gyros. A feltéteknél már csak a fantázianevek meredekebbek. Már rég kitörtünk az unalmas sonkás-szalámis-négysajtos háromszögből. Verdi-opera szereplőjétől egészen a Conan-regényekből ismerős fiktív népcsoportokig szinte minden adta már a nevét pizzának. Szemet, szívet és ízlelőbimbót gyönyörködtető a sokszínűség.
Odavagyok a pizzáért, azt viszont fenntartom, hogy a pizzéria nem étterem. Hiába a sokszínűség, de egy hely, ahol csak pizzát kapni, nem nyerő ötlet. Nem hiszem, hogy érdemes elmenni egy pizzériába ahelyett, hogy egy igazi vacsorára ülne be az ember. Olyan ez, mintha a leendő vőlegény egy mekis sajtburgerezés közben kérné meg a barátnője kezét. De azt sem hittem, hogy a francia konyha jó. Holnaputánra kiderül, hogy a rútul lepontozott Rota Pizzéria megerősíti-e a pizzériák iránti ellenszenvem. Vagy a helyzet odáig is fajulhat, hogy találkozom életem első rossz pizzájával?